Az idő kiváló volt, eleinte hűvösebb, felhősebb, de végül hétágra sütött a nap, így lehetett strandolni is. A kajakozáshoz azonban mindenféleképpen kiváló idő volt, a gyerekek most próbálták ki ezt először életükben.
Erki hamar rákapott a kajakozás ízére, és kis idő múlva már ügyesen forgatta a lapátot a kezében, alig győztem utána loholni a kis vízben. Végül a kényelmesebb megoldás mellett döntöttem: az ölembe vettem, majd hátradőlve hagytam, hogy evezzen a kisasszony. Időnként azért visszakaptam a lapátot, őleg amikor végképp nem arra mentünk, amerre szerettünk volna, vagy amikor üldözőbe vettünk egy lúdcsaládot.
Mártonka inkább öregurasan üldögélt és szemlélődött a kajakból, neki külön élményt a mentőmellény jelentett, egykettőre kitalálta, hogy ez egy teknőspáncél, amibe még vissza is lehet húzódni a nap elől (picit nagy volt rá a mellény), sőt a parton sem akarta levenni, abban mászókázott, homokozott naphosszat. Egy vérbeli teknőc ugye nem veszi le a páncélját...
Erika szemében különös fény csillant, amikor végre őrá került a sor: igen, azok a 20 évvel ezelőtti tiszai emlékek a kajaktáborból... Rajta egyből látszott, hogy nem áll idegenül kezében a lapát, percek múlva már messze járt, s hatalmas köröket rótt a fenyvesekkel, nyírfákkal és kis piros házakkal szegélyezett tó távoli zugaiban is.
Aztán miután tudatosult bennünk, hogy együtt még nem is kajakoztunk az elmúlt 16.5 évben... vagyis mióta "egy hajóban evezünk", mentünk egy közös kört is, amíg a barátok a gyerekekre vigyáztak a parton.
A grillen sütött ebéd és uzsonna után még élveztük a délutáni napsütést és együttlétet, játszottunk a kicsikkel a parton, majd újra fölpakoltuk a kajakokat a vontatóra és szép lassan hazagurultunk. Fantasztikus nap volt!
Még több kép erről a napról itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése